Írta Cserháti Mátyás
A mai liberalizmus vívmánya az, hogy sokak fülében elültette a bogarat, hogy nem szabad másokat ítélpadra vonni saját nézetei miatt. Egyszeren félelem tölt el, ha arra gondolunk, hogy másoknak meg kell mondani az igazat. Márpedig ez nagyban gátat vet a neoevangelikál mozgalomnak az Evangélium hirdetésének manapság. A másik tényez viszont az, hogy mindenütt a liberálisok felkészülnek az ersen konzervatív keresztyénség végleges összeomlására és eltnésére, amit az utcára való kivonulással és nagy parádékkal ünnepelnek majd meg.
Ennek mégis, milyen hatással lesz a keresztyénségre? A neoevangelikál keresztyénségre, különösképpen. Induljunk ki abból, hogy hogyan is értelmezi a neoevangelikál mozgalom a Jn. 17. fejezetében Jézus fpapi imáját. Úgy értelmezi az egységet, hogy az egyfajta felekezetek közötti egység lenne, ahol együtt lehet igaz testvériségben a református, a baptista, a karizmatikus, illetve a katolikusok. Ebben az egységben viszont mára már gyakorlatilag tilossá vált –akár kiközösítés vagy más hátrányos megkülönböztetés árán is- bárki másnak a hittételeinek vagy dogmáinak a megkritizálása, hiszen azzal megsértenénk azt az embert, aki saját magáénak vallja a saját hitét, és azonosul vele (csak kérdés, hogy több becsben tartja a saját hitét vagy magát az Úr Jézus Krisztust, a hit szerzjét?).
Így a neoevangelikál mozgalom szembeszáll az általuk „vaskalapos”-nak nevezett ers konzervatívok ellen (más néven „fundamentalisták”). Sajnos sokszor nem indokolt ez az ellenségkép. Néha a korábbi századok vallási személyeit is vagy elbagatelizálják, ami sokszor nem indokolt, mert sokuk hiths is volt. Elítélik ket, mert azt állítják, hogy igyekezetük Szentlélek nélküli, és nem jut tovább a Biblia betjénél, ezért szokás a neoevangeilál mozgalmon belül csúfot zni „a ronda görög és latin kifejezésekbl”. Azt halljuk tlük, hogy „a bet megöl, de a lélek megelevenít”. Igen ám, de ez a törvény általi üdvösségre vonatkozik, és maga Jézus mondja, hogy „azok a beszédek, amelyeket én mondtam nektek: lélek és élet.” (Jn. 6,63). Ebbl kifolyólag mivel érzékenyen akarjuk kezelni a másik ember lelki világát, ezért a neoevangelikál mozgalom követit egyfajta büszkeség érzet tölt el azzal, hogy mennyire tapintatosak mások érzéseinek iránt. Ezért ers hangsúlyt kap a „tettek általi evangélizálás”, illetve a hit erteljes tapasztalás központúsága. De nem mintha ezekkel bármiféle probléma is lenne, csak az a gond inkább, hogy eltereldik a hangsúly az Evangélium szóbeli terjesztésérl. Másoknak kedveskedni igyekszünk, hogy megnyerjük ket az Ügynek, hiszen mindenkiben van egy kis jó, és azt csak fel kell fedezni. Ezzel nincsen is semmi baj, mert látszik benne a jóindulat és a szeretet. Csakhogy kissé természetellenes a dolog, hiszen mintha csak azért is vallásos lekületbl szeretnénk megtenni a jót. De Jézus arra figyelmeztet minket, hogy az egyik példázatában szerepl apa két fia közül nem az a fia tette meg az apa akaratát, aki miután nemet mondott neki, mégis utánaeredt és megcsinálta, amit kért (Mt. 21,28-31). Emellett korlátozottá válik azoknak az embercsoportoknak a száma, akiket nyíltan lehet evangélizálni (ha kellen távolállnak az evangéliumi keresztyénségtl, illetve ha kellképpen kevesen vannak), és elkerüljük azokat a csoportokat, amelyek nyílt veszélyforrásnak minsülnek, ha bármikor összecsapásra kerül velük (például az evolucionista biológia professzorok).
Sajnos mivel ilyen helyzetben másodlagossá vált a bibliai igazság szerepe, és eltérbe helyezkedik el a hit élmény és a hit tapasztalat, ezért elértéktelendnek minden olyan apologetikai misszió, ami arra irányul, hogy fenntartsa a Biblia igazságát és világképét. De a Biblia értéke tovább is leértékeldhet abban, hogy más vallási csoportok kánonjait is elfogadjuk, mondván, hogy a kett fedi egymást. Igen ám, de Jézus mondja, hogy egy jottányi sem vész el az igéi közül. A Jelenések könyve végén lév figyelmeztetés azellen óv, hogy
bármit hozzátegyünk a Biblia igéihez. A mások kánonjában pedig ki is törölték például a második parancsolatot...
Ilyenkor egyfajta megalkuvás stratégia alakul ki, miszerint más ehyházakkal és vallási csoportokkal keressük az egységet, és késünk az ítélkezésre. Ezt a legjobban két matematikai fogalommal tudnám érzékeltetni.
Az els a „közös keresztmetszet” fogalma, miszerint ha áttekintjük az összes felekezet hittételeit és dogmáit, egyfajta összefoglaló táblázatot alkothatunk, amelyen le van írva azok a hittételek, amelyek közösek mindenkinél, és amelyek már elég teljesek ahhoz, hogy mindenkit él hit keresztyénnek nevezzünk, és akkor boldogok leszünk, mert megint egységben vagyunk. Ezzel több a probléma. Az els az, hogy ha a neoevangelikál mozgalomban valaki megtér, az ugyan a közös keresztmetszet összes szempontját fogja elfogadni, de azon túl nem fog tudni fejldni, hiszen a neoevangelikál mozgalmat permeálja a prekoncepciós gondolkodás tilalma, ami meggátolja bármi konkrét teológiai gondolatrendszer kiépülését, ami túlmutatna a közös keresztmetszeten, hiszen mindig azzal figyelmeztetnek, hogy lehetséges, hogy ez a gondolatrendszer késbb lehet, hogy megcáfolódhat. Az tény, hogy nem szabad prekoncepciózusan olvasni a Bibliát. De ha netán olyan vitába keverünk valakivel, aki jó érveket tud felsorakoztatni a saját nézetei mellett, akkor rossz taktika, ha állandóan azzal válaszolunk neki, hogy „hát igen, de mi van, ha késbb az érveidet késbb megcáfolják?”. Tudniillik azzal válaszolhat az ellenfél, hogy „és mi van, ha késbb a te ellenérveidet megcáfolják majd?”. És akkor mi lesz ha az ellenellenérveket megcáfolják majd? És az ellenellenellenérveket? Ezt a végtelenségig lehet folytatni, de már látjuk, hogy akkor nem vezet sehová ez a fajta gondolkodás. Különben is, ha az ellenérveket hangsúlyozzuk, akkor illik elállni velük! Milyen más Jézusnak a hozzáállása, akirl azt írja a Szentírás, hogy „úgy tanítja vala ket, mint a kinek hatalma van, és enm úgy, mint az írástudók.” (Mt. 7,29) Ilyenkor a közös keresztmetszet bálvánnyá változhat. Isten arra hívott el minket, hogy ne éljünk bizonytalanságban, és hogy minél jobban megismerjük t, és hogy fejldjünk lélekben: „De amikor elj amaz, az igazságnak Lelke, elvezérelmajd titeket minden igazságra.” (Jn. 16,13). Ezáltal a keresztyén élet egyre gazdagabbá válik. Egy másik veszélye a közös keresztmetszetnek az az, hogy kísértés léphet fel a modern liberális teológiához hasonlóan a közös keresztmetszetet még jobban szkíteni, ami azt jelenti, hogy egyes hittételeket elejtünk, és nem szükségesnek minsítjük. Ilyenkor nagy próbatétel alá kerül az a neoevangelikál, aki azt jelenti ki, hogy „én mindig hséges leszek az Evangéliumhoz, és sosem tagadom meg”. Sajnos mára már vannak olyan kísérletek, hogy megmagyarázzák különböz nem evangéliumi csoportosulás evangéliumi voltát. Ilyen például az, amikor azzal próbálkoznak, hogy megmagyarázzak azt, hogy az unitáriusok azért keresztyének, mert az egységben hisznek, ami a testvérek egységét jelenti. A valaki hallott a kupac paradoxonról, az megérheti, mirl van szó. A kupac paradoxon egyik példája az, ha azt mondom, hogy a svédek magasak. Vegyük például Karl Svensson focistát a maga 2 méterével. Megállapodthatunk abban, hogy focista társa, Johan Olafson, aki 1 méter 99 centi, szintén magas, elvégre 1 cm nem számít. Azt is elhisszük, hogy 1 cm különbség nem nagyon számít a magasságot tekintve. Aztán tegyük fel, hogy a világ összes focistáját magasság szerint egymás mellé tesszük, 1 cm különbséggel a sor tagjai között, és majd a sor végén elérkezünk Pedro Rodriguez, portugál focistánál, a maga 1 méter 15 centis magasságával. Azt kötöttük ki, hogy 1 cm nem tesz senkit, de hát elmondanánk Rodriguez úrról, hogy magas lenne? Szó sincs róla. Így ha elgondoljuk, hogy ha kiindulunk egy felépített, összetett keresztyén hitrendszerbl, és egyre több hit elemet hagyunk ki, hiszen helyet akarunk teremteni a máshogy gondolkodók számára, akkor elbb-utóbb eladjuk a hitünket...
A másik kép az tulajdonképpen „a hit normális eloszlása” lenne. Ha az olvasó nem ért annyira a matematikához, át lehet ugorni ezt a bekezdést. A normális eloszlás az tulajdonképpen a matematika nyelvén egyfajta grafikon, ahol az x tengely egy bizonyos
tulajdonságot jelöl, például testsúly, tejhozam, hmérséklet, ami folytonosan változik. Az y tengelyen pedig az egyes x értékek gyakorisága látható. Ha két x értéket választunk ki, akkor ezzel ki lehet jelölni a grafikon alatt egy olyan területet, ami megfelel azoknak az egeyedknek az arányának, akik olyan x értékkel rendelkeznek, amelyek a két x érték közé esik. Csakhogy mivel annyira tartunk attól, hogy bárkit a hite miatt elítélni, emiatt az α értéket nagyon lecsökkentjük, így biztosan kialakíthatunk egy jó nagy konfidencia intervallumot, amibe biztosan egy csomó ember belekerül. De akik ismerik a statisztika szabályszerségeit, az tudja, hogy az α érték erteljes csökkenesével erteljesen megn a β érték. Magyarul az I. fajta hiba erteljes csökkenése maga után hozza a II. fajta hiba erteljes megnövekedését, vagyis ami azt jelenti, hogy nagyon megn annak az esélye, hogy valakit keresztyénnek ismerek el, holott nem az. Ha nagyon matematizálni akarjuk a dolot, mondhatjuk, hogy ha α csökken, akkor ezzel β és a (Cα1; Cα2) n, míg a dkeresztmetszet csökken. Nyílvánvalóan az lenne jó megoldás, ha jól, elre megfontolt α értékben állapodunk meg, ami nem extrém kicsi, de ami nem is olyan nagy.
Nem matematikusoknak a fentiek összefoglalva: Tegyük fel, hogy egy bírósági tárgyaláshoz hasonlóan meg akarjuk állapítani azt, hogy valaki keresztyén vagy sem (nem ezért a kép, mintha ítélkezni szeretnénk, hanem egyszeren megítélni a lelkeket). A bíróság történetesen azzal az alapfeltevéssel él, hogy addig nem ítélnek el valakit, ameddig egyértelmen be nem bizonyosodik az, hogy valaki tényleg bnös. Az elképzelt bíróságunkon viszont egyre nehezebben ítélik valakit nem keresztyénnek, és egyre többen fogadnak el valakit annak, éppenséggel a közös keresztmetszet leszkítése miatt. Ez megint a hittapasztalatok elsdlegessége miatt van (ami sajnos egyre jobban elválik az Igétl), amit mindenütt keresünk, és ami által egyre több embert fogadunk el keresztyénnek, például a római katolikusokat vagy az ortodoxokat. Manapság ez a neoevangelikál mozgalmon belül ahhoz vezet, hogy egyesek elmennek misére, adakoznak katolikus missziókra (ahelyett, hogy a sajátunkat elindítanánk), illetve st apologetizálnak a katolikus hit mellett (gyakran raffináltan másokat ellenállását prekoncepciónak bélyegezve). Ez a fajta túlságos nyitottság pedig ellentmond a missziói parancsolat lelkületének, miszerint másokat tanítványokká kell lenni, mert közben mi válunk mások tanítványaivá. St ez odaáig fokozódik, hogy ha bármikor megkérdjelezünk egy másik csoportnak a dogmáit vagy hittételeit, akkor rendszerint az a válasz jön, hogy „tessék csak a saját portékád körül söpörni!”. Söpörni mindig is lehet a saját portékánk körül, de ez erkölcsi cselekedetkre vonatkozik, és nem dogmatikai kérdések megvitatására. Tehát ez a válasz nem ér, mert sokkal inkább egyfajta védekez mechanizmusnak tnik, hogy elhesegesse a nézeteink körüli kérdéseket. Az is gyakran történik, hogy ha mások hittételeit megkérdjelezzük, akkor vagy visszatámadnak azzal, hogy a mi egyházunkban ki mennyire erkölcstelen. Holott két teljesen különböz dolgokról van szó. Ez gyakran akkor történik, amikor egyes protestánsok megkérdjelezik a katolikus hittételeket, akkor más protestánsok is sietnek apologetizálni a katolikusok részére. Ez kívülrl úgy tnhet néha, mint ha ezek az emberek gylölnék a saját hitüket. Valóban, vannak, akik elmennek Taizéba, és áttértek katolikus hitre, majd hazajönnek, és nem vállalnak közösséget protestáns ismerseivel.
Ha külön megvizsgáljuk a római katolikus egyházat (ami azért is fontos, mert manapság k vezetik az ökumenizmust), rájöhetünk arra, mennyire raffinált módon is áll hozzá az ökumenizmushoz. Elssorban tanulnunk kelle valamit az ortodox és a római katolikus egyházak közti 1054-es szakadásból: az, hogy annak ellenére, hogy a két egyház dogmatikailag nagyon közel álltak egymáshoz, mégis a szakadás oka egyházpolitikai szakadás volt, vagyis vita alakult ki akörül, hogy kinek van joga ahhoz az egyházi hatalomhoz, hogy kiszolgáltassa a sákramentumokat (ehhez hasonló szakadás történt Róma és Anglia között, és az érdekes megfigyelni, hogy az akkori angol király, VIII. Henrik még ellene is írt Luther tanításainak; Anglia csak késbb lett dönten protestáns gondolkodású). Ez
egyházi hatalmi kérdés, és nem dogmatikai különbség volt, hiszen ma is rengeteg gondolkodási áramlat létezik a római katolikus egyházon belül. Ezért a római katolikus egyház úgy közelít a protestánsok felé, hogy nagyon protestáns nyelvezetet használ. Rómának több évszázados gyakorlata van ebben, a Reformáció idején is lelki élet embereket küldtek a protestánsokhoz, hogy visszanyerjék Rómának. Érdekes, hogy a protestánsokkal párhuzamosan a muzulmán világot is megszólítja párbeszédben (egy bizonyos forrás szerint egyenlhitek, mivel Ábrahám leszármazottai). Sok olyan fogalmat használ, ami közös a protestánsok fogalmaival, így magukhoz tudják csalogatni a protestánsokat (erre alakult ki nagyirányú elmozdulás a II. vatikáni zsinat után). Ezért ha katolikusokkal van dolgunk, akkor mindig nagyon fontos rákérdezni, hogy mit értenek pontodan egyes fogalmak alatt. Például egy katolikus elmondhatja egy protestánsnak, hogy „újjászületett”, holott nem másról van szó, mint hogy részesült a keresztség sákramentumában, és jóllehet nem ment végbe semmi változás a lelki világában.
Eddig tehát felvázoltam egy olyan gondolatmenetet, ami abból a liberális gondolatból indul ki (és a Jn. 17-re alapozva), hogy „bn másokat megítélni a hittételei miatt, mert ez szakadáshoz vezet”. Láthatjuk ennek a gondolatnak az alapvet, végzetes hibáját, mert összecseréli az erkölcsi bnt a hittételek mérlegelésével, és elfogadásával, illetve elutasításával. Tulajdonképpen egyfajta védfal, amely mögé bújhatunk, ha rákérdeznek a hittételeinkre. Azzal vádoljuk a rákérdezt, hogy „szeretetlen”, és majd jól megsértdünk, bizonygatva igazunkat. Holott egyáltalán nem errl van szó, hiszen a rákérdezettet nem ütötték, verték, nem lopták meg, nem tették földönfutóvá. A Jn. 17 inkább arról szól, hogy a keresztyének egymástól kérjenek bocsánatot, ha személyes sérelem érte ket, és bocsássanak meg másoknak, akik ket bántották, mint ahogyan Krisztus Uruk is megbocsátott nekik. Azért, hogy ha az emberek látják az egymásnak megbocsátani tudó keresztyéneket, akkor majd hisznek a kegyelmez Istenben. Ez az Evangélium.
Emiatt válik olyan veszélyessé az egész ökumenikusság, illetve túlzott nyitottság. Az lehet, hogy valaki elfogadhatónak tnik bizonyos élettapasztalatok alapján, de ha az élete és hitvallása nincsen összhangban a Bibliával, akkor pedig meg kell mondani, hogy nem él hitrl van szó, és nincsen egység. Lehet, hogy errl beszélt Jézus, amikor arra figyelmeztette tanítványait, hogy az utolsó idkben sokan jönnek majd az nevében, és azt mondják, hogy „Íme itt a Krisztus” (Mt. 24,23-26)?
Így tehát látjuk, hogy mára már a neoevangelikál mozgalom útkeresztezdéshez jutott, és ideje átértékelnie teológiáját, evangélizációs módszereit, igeiségét, Istenhez való hségét. Döntés eltt áll abban az értelemben, hogy mennyire komolyan is veszi Isten igéjét, mert ez nekünk hitünk alapja. Annak ellenére, hogy ez sokszor kiközösítéssal járhat. De nincsen jobb annál, hogy még szenvedések közt is Jézussal járjunk. Döntenünk kell tehát. De bíztatásul egy ige: „Szentled meg ket a te igazságoddal: a te ígéd igazság.” (Jn. 17,17).